2016. szeptember 29., csütörtök

Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet, biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek "jó" megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben.  Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.

"- Vak vagy, kisfiú? Nem látsz?
- Igen, bocsi vak vagyok. Nem látok - felelte szerényen, leszállva a bicikliről, bár lehet, hogy addigra le is esett. 
Azt hiszem, ennél tovább sosem folytatódott a beszélgetés. Talán csak egyetlen elszánt anya csöngetett be hozzám azzal, hogy ha nem lát a gyerekem, mér hagyom biciklizni az udvaron. Annyit válaszoltam, hogy szívesen kiengedném a Nagykörútra is, de még nem ismeri a  KRESZ-t. A milyenanyaazilyen-t már csak a becsukott ajtó mögül hallottam a lépcsőházból. Mit is mondhattam volna? Ilyen."

Nemrégiben olvastam el Sándor Erzsi Anyavalya című könyvét, amelyben annyira magával ragadott a szerző  stílusa, egyénisége, hogy megszereztem ezt, az elsőként megjelentet is, azaz kölcsönkértem. Hatalmas köszönet érte Gábornak, a Gabó olvas bloggerének. 

Sándor Erzsi egy nagyon eredeti személyiség! A fenti biciklizős idézet bizonyítja is ezt. Nem az, ahogyan a másik anyának válaszolt, hanem az, hogy Tomi, a vak kisfiú biciklizni tud. Erzsi nem aggódta túl, nem épített burkot köré, hogy jaj, vak a gyerekem, úgysem fog tudni soha biciklizni, nem tiltotta a játszótéren a mászókától, hiszen egy egészséges gyerek is leeshet, akkor éppen úgy egy vak is. 

Tomi születése óta vak. Erzsi már az első pillanatoktól látta, hogy valami nincs rendben a gyerek szemével, de tizenhét napig nem szólt. Nem szólt, mert az orvos férje, aki éppen úgy gondozta, fürdette, pelenkázta, nem talált semmi szokatlant a gyerekben, ezért Erzsi újra és újra megnyugtatta magát. Tizenhetedik napon közölte mégis az apával, hogy a gyereknek nincs pupillareflexe. A dolog ki lett mondva, Erzsi részéről is, és később a szemészet részéről is. 

Teljes anirídia, hallotta Erzsi a lelkendező szemészt, aki egy ritka szembetegséget diagnosztizált, és éppen elveszett belőle az ember, orvos énje pedig roppant mód örvendezett, hogy láthat egy ilyen kuriózumot. Később újabb diagnózisokat kaptak, ez a gyerek süket és glaukómás, sőt az ilyeneknek vesetumoruk is szokott lenni, mondták az orvosok.

Erzsi fogta az "ilyen" gyerekét, aki sem süket nem volt, sem vesetumorral nem rendelkezett, és levette az orvosi futószalagról a glaukómájával együtt. Mert az volt neki, ami fájdalmas rohamokkal járt és azt jelentette, hogy nagyon fényérzékeny a szeme. Az első évek ezzel teltek, szemészek, vizsgálatok, majd a Vakoda, az integráció. Tomi az egyik szemével semmit nem látott, a másikkal pedig csak foltokat. 

Sándor Erzsi ismét úgy írja le a helyzetét, hogy azt csak tisztelettel, hatalmas kalapemeléssel lehet olvasni. Közben nagyokat röhögni, mert humor az mindig kell és van is bőven, lazán végigkísérni őket a történetükön, bizakodni, és megvilágosodni, hogy attól, hogy valaki még nem lát, élhet teljesebb életet, mint egy olyan ember, akinek működik a szeme, de mégsem látja meg a fontos dolgokat. 

Tomi meglátta a zenében a lehetőséget, mindenféle hangszeren megtanult, biciklizett és görkorizott, tanult és utazott,  nagyszerű és sokat tapasztalt fiatalember lett belőle.  Lehetett volna ilyen, ha szegény anyja nem kezeli ilyen lazán, mondhatnám azt is, hogy természetesen, ösztönösen a sorstól kapott helyzetet? 


A könyvben viszontláttam Erzsi édesanyját, akit az Anyavalyában megismerhettem, olvashattam a családjáról, lányáról és férjéről is, mivel ők is szorosan hozzátartoztak ehhez a történethez, és nagyon mókás színfoltjai voltak még a családnak a mindenkori állataik is. 
Természetesen ez a könyv is helyet kapott a kedvenceim páholyában, és ismét csak azt tudom írni befejezésül, hogy remélem Sándor Erzsinek vannak még történetei, ír még nekünk.

10/10

Bea

2016. szeptember 28., szerda

Aziz Ansari: Modern románc

Egyszer mindenki nekiveselkedik, hogy megtalálja az igazi szerelmet. Emberekkel ismerkedünk, randizunk, kapcsolatokat kezdeményezünk - mindezt abban a reményben, hogy találkozunk valakivel, aki megérinti a lelkünket. Ez most bevett dolog, de elképesztő mértékben különbözik attól, ahogy az emberek alig pár évtizeddel korábban éltek. Az új technológiáknak hála döbbenetesen egyszerű kapcsolatba lépni, és válogatni a lehetőségek között. Akkor mégis miért ennyire fusztrált mindenki?
A problémák egy része saját korunk terméke. De a szerelmi életünk változásai mégsem írhatók egyedül a technológia számlájára, ugyanis rövid idő alatt végleg megváltozott a párválasztás teljes kultúrája. Ma az emberek idősebben házasodnak, mint valaha, és éveket töltenek életükből a Nagy Ő utáni kutatással.
Aziz rengeteget élcelődött a modern kapcsolatokon, de a Modern románc kötet megírása közben úgy vélte, szintet kell lépnie. Összeállt a NYU szociológusával, Eric Klinenberggel, és közösen hatalmas kutatási projektbe fogtak, amelynek keretében több száz beszélgetést vezényeltek le a helyi fókuszcsoportokkal Tokiótól Buenos Airesen át Wichitáig. Vizsgáltak viselkedésmintákat, közvélemény-kutatásokat, és létrehozták a Redditen saját kutatási fórumukat is, ahol több ezer üzenetet dolgoztak fel. Bevonták a világ társadalomtudomány-kutatóinak krémjét is. 

Egyedülálló könyv a maga nemében Aziz Ansari könyve, nem hiszem, hogy túl sokan írtak volna erről a témáról ilyen nézőpontból, ilyen szempontok szerint és ilyen lazán, könnyedén és viccesen.
Egy társkeresési, társkapcsolati modern ismeretterjesztő könyv, összehasonlítva benne a régi és a mai világ párválasztási technikáit, az országok különböző ismerkedési kultúráját, az ismerkedés és a kapcsolatok buktatóit, és fordulatait. 

A fókuszcsoportokban részt vevő emberek igazán közlékenyek voltak, nagyon sok mindent megtudhattunk sok ember szerelmi életéről, partnerkereső szokásaikról, szívesen megosztották Azizzal és Erickkel mindenféle megnyilvánulásokat, így ők belekukkanthattak e-mailekbe, üzenetekbe és a különböző közösségi és partnerkereső alkalmazásaik aktivitásaiba is. 
Szociológusok, antropológusok, pszichológusok és sok-sok adat, kutatás segítette a szerzők munkáját, tehát nem hasraütésből származó információk és ismeretek gyűjteménye ez a könyv, hanem valós, helytálló adatokat tartalmaz. 

Olyan érdekes adatokat például, hogy míg nagyapáink, dédapáink idejében nagyon gyakran választottak utcabeli, de legalábbis falubeli párt maguknak a fiatalok, vagy ne  a szomszéd házból, ez ma teljesen megváltozott, még a világ végéről is választhatnak maguknak az emberek egy másikat, akivel leélik az életüket. Azaz mégsem, mert mára ez is megváltozott, nagyon ritkán tartanak a korunkbeli házasságok egy életen át. 

A mai kitágult, hatalmas lehetőségekkel teli világ nagyon megkönnyíti a  párkeresést, mert sokkal nagyobb kínálatból választhatnak a pártalanok, az emberanyag, amiből kiszemezhetik azt az egyet, szinte végtelen. Ugyanakkor éppen ennyire meg is nehezíti, hiszen sokkal nehezebb a rengeteg emberből, nőből, férfiból kiválasztani azt, aki nekünk a legjobb lehet. Hiszen mindig gondolhatjuk azt, hogy van jobb, van szebb, és csak keresünk, keresünk. Legalábbis azok az emberek, akik a fókuszcsoport tagjai voltak, ezt tapasztalták. 

Ma már sokkal később házasodunk, mint a korábbi generációk tagjai. Hogy miért lehet ez, erre is választ kapunk a könyvből. Míg az 1950-es évek generációjának a házasság a felnőttség felé vezető első lépcső volt, szabadulás a szülői házból, a szabadság, addig a mai fiataloknak ez már teljesen mást jelent. Ma már lehet érvényesülni, kiteljesedni, elhagyni a szülői házat férj nélkül is, tehát nem sietős. Van idő és lehetőség keresgélni a Nagy Őt. Közben megvalósítani önmagunkat.

Ma már a férfi telefonon, sms-ben, e-mailben hívja randira a nőt, az sem szokatlan, ha  fordítva történik, és ugyanezekkel a kommunikációs módszerekkel akár le is zárnak egy kapcsolatot, azaz szakítanak minden szívfájdalom nélkül telefonon. Én ezt amúgy mai kor ide, mai kor oda, oltári nagy bunkóságnak tartom, de sajnos hallottam, láttam már ilyet. 

Az online társkeresés, a legjobb profilkép, üzenetstratégiák, választások és lehetőségek, randimódszerek és típusok tárháza ez a könyv, aktuális példákkal, Aziz humoros megállapításaival és példáival. 

Nemzetközivé vált kutatásaik, utazásaik révén tudomást szerezhetünk arról, hogy a párizsi kapcsolatok kialakulása hasonlít leginkább elődeink ismerkedési szokásaira, Tokióban a szexuális érdeklődés hanyatlását tapasztalták. Buenos Aires viszont tobzódik a vágyban, a szerelemben, lüktet a szexuális energiától. 


Lehet a múltat felruházni romantikus gondolatokkal, lehet mosolyogni rajta, és ugyanígy a mai technikai eszközökről és online ismerkedésről is lehet elismerően és lenézően nyilatkozni, de kétségtelen, hogy mindkettőnek van előnye és hátránya is. A változások felkavaróak, technikai vívmányok mindig is voltak, az emberek remekül alkalmazkodtak ezekhez az eszközökhöz, és igyekeztek használni az előnyeiket. A társkeresésben és párkapcsolatokban is. 

A Modern románc egy szórakoztatóan gondolkodtató könyv, és igazán humoros formában olvashatunk ezekről az  érdekfeszítő tudnivalókról. :)

A könyvet köszönöm a Fumax Gemini Kiadónak!

9/10

Bea 

2016. szeptember 27., kedd

Balla Margit: A földönkívüli kislány

Egy hűvös szeptemberi reggelen a szél belökte Miki szobájának ablakát, és valami beesett a szőnyegre. Egy apró, rózsaszín galacsin, ami hirtelen megmozdult, nyújtózott egyet, és megszólította Mikit. 
A nyolcéves, meglehetősen magányos kisfiú élete ettől a pillanattól gyökeresen megváltozik. S miközben Miki Nimukénak, az égből pottyant lénynek segít titkos küldetése végrehajtásában, saját múltjának rejtélyeire is fény derül. A korántsem veszélytelennek tűnő vállalkozás nem mellékes szereplője Baruch, a macska.
A fordulatokban gazdag történet magával ragadja a kisgyerek fantáziáját, de a gyermeki lélek rezdülései iránt fogékony felnőttet is elbűvöli a közös olvasás során.

Szeretem a földönkívüliekről szóló filmeket, könyveket és mindenféle történeteket. Legyen az regény, novella vagy éppen mesekönyv. Ezért nagyon könnyű dolga volt velem ennek a könyvnek, már az első oldalon levett a lábamról. Egyszerre volt nagyon különleges történet, ugyanakkor nagyon hétköznapi.

Különleges, mert egy földönkívüli, nagyon pöttöm kislány az egyik főszereplő, és egy magányos, barátok nélküli kisfiú, Miki a másik. Nem nagyon sikerül barátságot kötnie senkivel, mert a nagymamájával él, szülei meghaltak, egy régi, roskadozó házban laknak, miközben körülüttük mindenki panelházakban él. Azt gondolja Miki, hogy a fiúk a szokatlan körülmények miatt nem szeretnek vele játszani, meg azért, mert ő is fura, más, mint a többiek. 

Aztán megjelenik Nimuke, aki pirinyó, tisztára tudja varázsolni az ablakot, beszélgetni tud  Baruch macskával és nem mellesleg egy földönkívüli, aki űrhajóval érkezett a Földre, hogy új lakóhelyet keressen népének. De még mielőtt hozzálátna a saját feladatához, elkíséri Mikit a focipályára, majd megjelenik Baruch a macska is, és innentől kezdve furcsa, szokatlan dolgok történnek. 
Kalandok sora jön, titkokra derül fény, Miki tud beszélgetni a macskával, megismeri szülei történetét, és kinyílik számára a világ, hirtelen máshogy lát mindent.  Feltűnik egy nagypapa, és Miki nagyija is elég fura, hiszen nem tud főzni. Szóval a nagyi is más, mint a többi nagyi, ne csodálkozzunk azon, ha Miki sem egy átlagos gyerek, már nyolcévesen főzni és takarítani tud, no meg okos is. 

Nagyon tetszett a könyv mondanivalója, hogy ne félj attól, ha más vagy, az egyformaság unalmas. Valamint, hogy a világ, az életed nagymértékben attól függ, ahogyan nézed, ahogyan hozzáállsz. Miként a gondolatoddal teremthetsz rosszat, lehetsz búbánatos, éppen úgy teremthetsz jót is, vidámságot, barátokat, nyíltságot. 

Nem mindig van ehhez szükség egy földönkívüli segítségre, de melyik gyerek ne álmodozott volna már egy ici-pici emberkéről a zsebében. Amikor gyerekkoromban elolvastam Erich Kӓstner Az Emberke című könyvét, évekig ábrándoztam arról, hogy egyszer majd találok egy gyufásdobozt, benne egy igazi emberkével. Pár éven át mindig belekukkantottam a gyufásdobozokba, ha a kezem ügyébe kerültek. De psszt, ez titok!

/Majd sok-sok év múlva megtaláltam a saját emberkéimet, akik valamikor belefértek egy gyufásdobozba, de akkor még nem ismertem őket, mostanra már egy tévésdobozba sem férnek bele. :) Van nekem három is, és néha már-már olyanok, mint a földönkívüliek./

A macskák története, mondhatnám titka, és maga Baruch a macska, vicces színfoltja a történetnek. És bár a kirekesztettség, a magányosság nem egyszerű téma, a szerző nem bonyolítja túl a történetet, megtörténnek és megmagyarázódnak a dolgok, minden jóra fordul, Miki is máshogy szemléli a világot, ettől boldog lesz és kész.  Ami még nagyon lényeges, a földönkívüliek nem ijesztőek, nem zöldek és nem egyszeműek. Ami egy gyereknél eléggé fontos, hiszen Titusz például még a szót sem szereti hallani, hogy földönkívüli. Talán ez a könyv majd neki is segít legyűrni a földönkívüliektől való hatalmas tartózkodását. :)


Horváth Ildi illusztrációi nagyon megtalálták ezt a történetet, tetszett a hangulata, a színei, a formái, remekül illeszkednek a történetbe, hangulatosak, kedvesek.

10/10

Bea

2016. szeptember 26., hétfő

Két könyvről röviden

Amik nem igazán nyerték el a tetszésemet:


Jude Morgan: A bánat íze

Először a könyv gyönyörű borítójára figyeltem fel, utána persze elolvastam a fülszöveget is, ami alapján nagyon ígéretesnek tűnt a könyv, így fel is került gyorsan a várólistámra.

A történet a Brontë nővérek életét meséli el, a gyermekkoruktól kezdve, egészen az íróvá válásukig. Biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem nagyon fog tetszeni. Angol vidék, angol írónők, különleges életutak.

Nem mondom, hogy rossz könyv volt, inkább csak engem talált meg rosszkor. Az is igaz, hogy a Brontë nővérek munkásságában sem mondhatom magam túlzottan jártasnak, egyedül Emily Brontë Üvöltő szelek című könyvét olvastam már régebben, az akkor tetszett.

A Bánat ízétől erősen depresszív hangulatba kerültem, ugyanis a nővérek élete egy tömény szenvedés volt. Jó, nyilván most túlzok egy kicsit, de akkor is. Felháborított, az apjuk viselkedése, a testvérüké, sőt néha az övék is, hogy sokszor nem voltak képesek kiállni magukért. 

Azt nem tudtam róluk, hogy kezdetben álnéven írták és adták is ki a könyveiket, még az apjuk sem tudott a dologról. Még akkor sem, amikor már híresek lettek a könyveik, a lányok nehezen szánták rá magukat, hogy elárulják neki titkukat. Charlotte, Emily és Anne, végig távol maradtak tőlem, de az életük az megérintett.






Mitch Cullin: Mr. Holmes


A filmet már láttuk korábban, az tetszett, így azt hittem már tudom mire számíthatok, amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet. Azt gondoltam, hogy már ismerem a  történetet, semmi meglepetés nem érhet... hát nem ez történt.

A könyv egy bizonyos pontig teljesen rendben volt, olyan volt, mint a film. Egy szép lassan folydogáló történet, főszerepben az idős Mr. Holmes-szal, megismerhettük, láthattuk, amint vidéken a méheivel tölti mindennapjait, elkísérhettük még az utolsó nagy utazására Japánba, visszaemlékezésein keresztül pedig a legutolsó esetét is megismerhettük (ami számomra elég zavaros volt). 

Aztán a könyv egy pontján, mondhatjuk úgy, hogy a tetőpontján, a történet a filmhez képest számomra egy felháborító, érthetetlen, és furcsa fordulatot vett. És így már az egész könyvet értékelhetetlennek éreztem... 

Szóval szembetaláltam magam egy olyan ritka esettel, amikor a könyvből készült film százszor jobban tetszett, mint maga a könyv.

Szerintem az író is elszégyelhette magát, legalábbis én remélem, hogy ezt tette, amikor megnézte a filmet, és a homlokára csapott, hogy á, valóban nekem is inkább így kellett volna befejeznem a történetet.  Meg amúgy is, hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy egy másik író teremtményét, a saját hasznomra a sárba döngöljem.
Nagyon mérges vagyok, annyira utálom az ilyen drasztikus, ugyanakkor teljesen értelmetlen, sehová sem vezető befejezéseket.



Zsófi

2016. szeptember 23., péntek

Leitner Olga: Púder nélkül

Nőkről, anyákról, a világról, rólam...

Szingli vagy és valakinek ez nem tetszik?
Anya vagy és úgy érzed, nem vehetsz fel egy normális ruhát, mert beszólnak?
Néha az élet minden területén elvárják,  hogy nő legyél, és ezt nem bírod?
Fiatalnak érzed magad, de látva a tiniket úgy gondolod, hogy egy évezred választ el a mai trendektől?
Nem mindig jó a szex?

Egy kicsit mosd le a púdert, és kezeld lazán a dolgokat! Leitner Olga legújabb könyvében eredeti, sőt néha meghökkentő válaszokat találsz többször feltett kérdésekre. Ha kell egy kis leitnerolgis sodrás, ha kíváncsi vagy egy valódi nő néha megalkuvást nem tűrő véleményére, akkor épp azt a könyvet tartod a kezedben, amit neked találtak ki.

Azt hittem Leitner Olga ezen könyvén is jót nevetgélek majd, mint a "csodddálatos férfiak"-on, de inkább az volt a jellemző, hogy állandóan válaszolhatnékom támadt a szerző kérdéseire, vagy éppen elgondolkodtam, hogy  tudnék-e éppen az adott kérdésre egyáltalán felelni valamit.  Kipróbálom. :)

Miért is jó nőnek lenni?
Nem olyan könnyű ennek a kérdésnek a megválaszolása, mint amilyennek tűnik. Mert nőnek lenni valószínűleg jó, de szerintem a férfiak is meg vannak elégedve azzal, hogy férfiak. Úgy általában. 
Jó nőnek lenni azért, mert úgy egyáltalán, jó lenni. Élvezni az életet, a családunkat, a szeretetet, a szerelmet, mindenféle érzelmeket tapasztalni meg, kalandokat élni át, imádni a természetet, szeretni állatokat, űzni hobbikat, hallgatni jó zenéket és olvasni könyveket. De eddig azt hiszem mindezt egy férfi is írhatta volna.
Szeretek nő lenni, mert élvezhetem a szép és csinos ruhákat (már amikor nem vagyok lufi, és ki vagyok békülve az alakommal, és nem éppen egy jótékonyan takaró zsákban lebzselnék legszívesebben), szeretem, amikor frissen elkészült szuper frizurával kilibeghetek a fodrásztól, imádok turkálókban turkálni, könyvesboltban böngészni és írószerek között matatni a boltokban. Jézusom!! Nincs egyetlen kifejezetten női tulajdonságom sem??!!  

Szóval akkor marad az anyaság, ami kifejezetten csak az enyém. Ezért is jó nőnek lenni. Hogy megélhettem a születés/szülés csodáját (többször is, bár hozzáteszem, éppen akkor szívesen meséltem volna viccet én is, mint ahogy a férjem és az orvosom tette, miközben én palacsintává lapítottam egy fotelban üldögélve egyetlenem kezét, és legkisebbünk éppen világra száguldotta magát), de csoda volt az na, ebből is látszik, hogy a férfiak mennyire mások. Mintha kicsit, de csak egy kicsit érzéketlenebbek lennének, mint mi nők, de tényleg csak egy icipicit. 
Egyszerűen maradjunk annyiban, hogy igazából nem tudom, miért szeretek nő lenni. Azt tudom, néha miért szeretném kipróbálni a férfilétet.  Nem a borotválkozásért az tuti, és nem is a háztartásban végzett dugulási munkálatokért, no és a zoknijaimat sem szeretném szerteszét hagyni a lakásban, hanem azért, hogy megértsem, miért tudnak órákig autókról beszélgetni, miért nem érdekli őket mélyrehatóan, hogy mi van egy rosszkedvű (boldogtalan, hisztis, boldog) nő fejében, miért kedvenc kérdésük a "mit eszünk, a mikor eszünk és a mit főztél",  miért nem tudnak egyszerre többfelé figyelni, miért nem szeretnek szerelmes könyveket olvasni, miért nem dobják ki az üres wc papír gurigát, pedig eszük ágában sincs kreatívkodni belőlük  (igen, Olgi ez nálunk is ismerős:)) és miért olyan mások, amikor több férfi összegyűlik és viháncolnak, mint valami éretlen kiscsikók.  Még az is lehet, hogy megérteném őket. :)
Na tessék, a kérdés az volt, hogy miért jó nőnek lenni, én a végén oda lyukadtam ki, miért lennék férfi pár napra.  Na az is biztos, hogy ha egy férfit megkérdeznénk, hogy miért jó férfinak lenni, nem bonyolítaná ennyire túl a választ. :)

Kipróbálnám ugyan pár napra a férfilétet, de azért jobb inkább nőként élni, mert  jó az nekem, hogy nem én húzom ki a kukát  a ház elé, csak akkor, ha a férfi elfelejti, nem én cserélem ki a villanykörtét, csak abban az esetben, ha már pár hete járok elemlámpával a mellékhelyiségbe, és meguntam a szobában a gyertyás hangulatvilágítást, ha nem én cserélem ki az autóban az elromlott gyertyát, aztán szégyenszemre nem én kullogok el vele a szerelőhöz, mert nem is az volt a baja, nem én kergetem a kutyát seprűvel, hogy másnap újat vehessek, mert férfiúi hévvel lengetés következtében kettétört. Na nem a kutya, hanem a seprű.

Száz szónak is egy a vége, szeretek nő lenni. Ha nem értitek miért, az azért van, mert nő vagyok. :D

Most visszatérek az értékelésem alapját képező könyvre. Lehet Leitner Olgával nem egyetérteni, de éppen ennyit lehet helyeslően bólogatni, lehet a  könyvét utálni (mert lesznek olyanok, mindig vannak, és engem sem talált meg minden téma), de éppen ennyire lehet szeretni is. Éppen olyan érzéseket vált ki, mint amikor több barátnő összeül, és beszélgetnek. Amikor véget ér a traccsparti, akkor hazamennek, és telefonon kibeszélik a másikat, a harmadikat, mert ... ezért vagy azért, a nőknek egyszerűen nem kell nagy ok arra, hogy ezt megtegyék.



Ez a könyv nem szól másról, csak rólunk, a nőkről, Leitner Olgáról, a férfiakról, a gyerekekről, a többi  nőről, a szinglilétről és a szerelmes létről. Szexről, kapcsolatokról, tapasztalatokról. Mindez Leitner Olga szókimondó stílusában, ami nálam néha erős volt, de úgy általában bírtam. Határozottságot mindenesetre szívesen tanulnék tőle. Elgondolkodtatott, kikapcsolt, megnevettetett, és szórakoztatott. 
(Nem titkolom, nehéz volt pontoznom, akartam neki igen  határozottan 7 pontot is adni, ebben az esetben nagyon távol állt tőlem a téma, a stílus, volt pillanat, amikor 10-et, a végére marad 8.)

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

8/10

Bea